Wonder?Woman

“A jövőd kulcsa a mindennapi rutinodban rejlik.”

Egy kissé álmosan indult ez az év. Talán a megszokottnál is álmosabban. Az előző nem ért véget nagy csattanóval, nem kongattak harangokat, inkább olyan volt mint azok a régi játszótéri négyüléses sergők – amiktől ma szülőként már a szívroham kerülgetne -, szépen lassan indult be, aztán szélsebesen forgott körbe, én pedig a kezdeti ijedtség után már biztosan kapaszkodtam, fokozatosan felvéve a forgás ritmusát.

index

Még nem mertem elővenni a tavaly év elején megírt fogadalmakat, mert szinte biztos vagyok benne, hogy csaltam. Mindig csalok, ti is? De talán ez így van rendjén, mint szintén gyerekkoromban, amikor a nyári szünet után megfogadtam, hogy az új tanévben kitűnő tanuló leszek, mindig írok házit, aztán persze nem így lett, mert a töri és a magyar után a többit már csak úgy ímmel-ámmal futottam át, de hát mit tehettem volna, ha ezeket szerettem. És ugyanez történt 2015-ben is, csak már nagyobb volt a tét. A határidőnaplóba feljegyzett pontok nélkül is tudom, hogy kemény év áll mögöttem, és minden fronton megpróbáltam kihozni magamból a maximumot, vagy talán annál többet is, mert szépen lassan sikerült a napjaim úgy alakítanom, hogy “történelem és magyar” szerepeljen benne. Mindaz, amivel szeretek foglalkozni.

Szerencsére nincs igazán időm unatkozni, vagy azon töprengeni, hogy mit kezdjek az életemmel, bár ez nem volt mindig így. Elérkezett az a pont, amikor a helyes úton járva a lehetőségek néha maguktól is megtalálnak, mindössze azt kellett tudatosítanom magamban, hogy a blog nevével ellentétben én nem vagyok Wonder Woman, hogy mindet kézben is tartsam, néha tudni kell szelektálni.

IMG_46761

A szilvesztert megelőző napokban, ahogy a kis fürtös angyalkámat ölelgettem – épp olyan a haja, mint az enyém volt régen, még ha egyébként tiszta apja is -, arra gondoltam, hogy milyen nagy változáson mentünk át, mi ketten. A hosszú, sokszor végeláthatatlan napok, hetek, hónapok után, amit együtt töltöttünk reggeltől estig, majd bekerült egy közösségbe, én pedig a sűrű hétköznapokba, és bizony kellett egy kis idő, amíg mindketten megszoktuk ezt az új felállást. Esténként a házunkhoz közel már szaporázom a lépteimet, és a kapuhoz érve észre sem veszem, hogy szinte kapkodom a levegőt, mert ahogy felérek, és nyitom a bejárati ajtót “HÁÁÁCII” felkiáltással ugranak a nyakamba, ami lefordítva annyit jelent: “Hát szia!”, én pedig mélyen beszívom a babaillatot, és a konyhából áradó vacsi illatát. Merthogy tavaly saját “séfem” is lett, bizony.

Ezek azok a dolgok, melyeknek most igazán súlyuk van, és épp ezért megfogadni nem is szeretnék semmit, mindössze azt kívánom, hogy a tavalyi lendület megmaradjon idén is, mert annyiszor eszembe jut egy idézet, amit egy éve olvastam először, és a saját bőrömön tapasztaltam mennyire igaz. Angolul persze sokkal “fenszibb”, de valahogy így hangzik:

“A jövőd kulcsa a mindennapi rutinodban rejlik.”

 

Ha tetszett az írás, és szeretnéd nyomon követni a Wonder?Woman blog eseményeit, a blog Instagram, valamint Facebook oldalához itt tudsz csatlakozni.

Üzenet/Együttműködés: wonderwomanblog@yahoo.com

 

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!