Wonder?Woman

Álláskeresés kisgyermekes anyaként a divatszakmában

Már nem is emlékszem, hogy utoljára mikor tudtam így leülni a gép elé, és nekilátni egy bejegyzésnek. Mint oly sokaknál, a stresszes időszakok nálam is a kreativitás rovására mennek, ebből pedig az elmúlt hetekben bőven kijutott.

Ennek ellenére már régen szerettem volna összeszedni a gondolataimat, és megosztani veletek a közelmúlt tapasztalatait, mert tudom, hogy sok kisgyermekes anyuka olvassa a blogot, és megannyi olyan nő, aki tervezi a váltást a munkahelyét illetően, vagy épp állást keres.

Merthogy az elmúlt másfél-két hónapom az aktív álláskeresésről szólt, ami azt jelentette, hogy interjúról interjúra jártam, és hát hol máshol, mint a divatszakmában szerettem volna elhelyezkedni.

Amikor Manót vártam, több mint két évvel ezelőtt ébredtem rá, hogy eljött a pillanat, amikor választanom kell. Volt egy jól fizető állásom, ami már régóta nem tett boldoggá, egy diplomám (vagy inkább kettő), egy teljesen eltérő szakterületről, és mellé a csillapíthatatlan tudásszomj a kreatív szakmák iránt. A blog indítása ilyen szempontból még nem volt tudatos döntés, egyszerűen csak igényem volt arra, hogy alkothassak, valami olyat hozzak létre, ami végre igazán én vagyok. 17 éves korom óta mozgok kisebb megszakításokkal a divat világában, így talán senkit nem lepett meg a közvetlen környezetemből, hogy ilyen irányú tanulmányokat kezdtem. Ugyanakkor minden terület új, ezért azzal is pontosan tisztában voltam, hogy mindent elölről kell kezdenem.

 

4bf75c968ffbbe6ade50ea0a94b1ec37

 

Hiszek abban, hogy ha valaki elindul az általa választott úton, és kitart az elképzelése mellett, akkor a lehetőségek előbb-utóbb magától is megtalálják, a felmerülő akadályok ellenére is. Mert legyünk őszinték, azok mindig vannak…

Jártam interjún kis családi vállalkozásnál, megannyi multi cégnél, jutottam el az utolsó körig, teljesítettem a saját magamnak felállított mérce szerint 100%-osan, mégis valahogy hiányzott valami. A vágy, amikor azt érzed, hogy márpedig te itt akarsz dolgozni, és el sem tudod képzelni magad máshol. Erre jó darabig várnom kellett.

De térjünk arra a részre, amire gondolom úgyis sokan kíváncsiak, mégpedig a kisgyerekes anya kontra álláskeresés témakörre. Nem tudom tudjátok-e, de elviekben az interjún nem kérdezhetnek rá a családi állapotodra, ezzel együtt arra, hogy van-e gyermeked, azt pedig végképp nem firtathatják, hogy a felelősség, ami mindezzel jár, hogyan érinti majd a leendő munkádat. Persze a tapasztalat ennek az ellenkezőjét bizonyítja, még úgy is, hogy én rendszerint nem vártam meg az erre vonatkozó kérdést, hanem a mesélj magadról résznél “felfedtem addig rejtegetett titkomat”, nevezetesen, hogy van egy két éves tündéri kisfiam, aki most kezdi majd a bölcsit.

A szerencsésebb verzió még az volt, amikor megkérdezték, hogy van-e segítségem arra az esetre, ha beteg lenne, mert itt ki tudtam fejteni, hogy természetesen van, gondoltunk erre az eshetőségre, és amennyiben nem muszáj, nem tervezem több hét betegszabadsággal indítani az első munkaheteimet az új helyen. De volt, ahol csak úgy mellékesen megjegyezték, hogy “itt váltott műszakok vannak ám, nem tudom, hogy ez neked most mennyire lenne jó megoldás”, anélkül, hogy bármi egyebet tudtak volna rólam.

 

9f4d0bfad1e5201ae3acb5c0f10f7815

 

Szóval sajnos azt kell mondjam, hogy öt interjúból háromnál egyértelműen érezhető volt a megkülönböztetés a családi állapot tekintetében. Egy ismerősöm, aki nőként hosszú ideje vezető pozícióban dolgozik a divatszakmában, szinte szó szerint idézte a gondolataimat, amikor kifejezte megdöbbenését a munkáltatók kisgyermekes munkavállalókkal szembeni hozzáállásához, ugyanis több nyugati országban már évek óta örömmel várják vissza, illetve alkalmazzák az édesanyákat, azon felismerés birtokában, hogy a család miatt sokkal ritkábban váltanak munkahelyet, az adott munkakört pedig hasonló okokból – sok esetben – felelősségteljesebben látják el. Ezt egyébként a saját példámon keresztül pontosan át is érzem.

Ez persze nem azt jelenti, hogy reménytelen a dolog, de jóval több kört kell futni még abban az esetben is, ha a meghirdetett pozíciók minden követelményének megfelelsz.

Szívem szerint divattervező mellett szerettem volna dolgozni, hiszen ezt tanulom, és ezzel szeretnék foglalkozni, de a meghirdetett állásokat nézegetve erre szinte semmi esélyt nem láttam, egészen szeptember végéig, amikor a Nana’s hirdetése szembe nem jött velem, miszerint új munkaerővel bővülne a márka csapata. Natiról, a Nana’s tulajdonosáról néhány hónappal ezelőtt már írtam is, mert régóta figyelemmel kísérem mindazt, amit itthon felépített, és amikor elküldtem neki az önéletrajzom, végre elérkezett a várva várt “Én márpedig itt akarok dolgozni!” érzés is, ami tovább erősödött az első találkozót követően.

Murphy, hogy ezzel egy időben megkerestek egy másik ajánlattal is, amire talán két héttel korábban gondolkodás nélkül igent mondtam volna, de nem azután, hogy itt jártam. Szerintem az ember pontosan érzi, amikor az élet jó irányba sodorja, és bár hihetetlenül kedves csapattal dolgozhattam volna a második helyen is, nemet kellett mondanom.

Most a legtöbb dolog új, leginkább az az ismeretlen érzés, hogy alig várom, hogy bejöhessek dolgozni, és minden, ami előttem áll, kihívás. A részmunkaidőnek köszönhetően egyelőre nem köti le minden percem, így marad idő és energia a Wonders-re, és mindenre, ami a bloggal kapcsolatos. Nem volt egyszerű az ide vezető út, de most azt mondom, hogy minden pillanata megérte, még úgy is, hogy néhány kilótól, és még több hajszáltól kellett búcsút vennem, bár csak az utóbbit várom vissza.

12083723_10207575607968862_1621989777_n

Ha tetszett az írás, és szeretnéd nyomon követni a Wonder?Woman blog eseményeit, a blog Instagram, valamint Facebook oldalához itt tudsz csatlakozni.

Üzenet/Együttműködés: wonderwomanblog@yahoo.com

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!