Wonder?Woman

Ami a reklámokból kimarad – Babakocsival a városban

Egy barátnőm épp a napokban kérdezte tőlem kissé kétségbeesve, hogy Beni pár hónapos korában nekem is ilyen nehéz volt-e elindulnom otthonról, és ugye ez majd jobb lesz? Nem vagyok az a kismamákat pánikoltató típus, de nem tudtam megnyugtató választ adni a kérdésére, mikor megpróbáltam összegezni a tapasztalatokat.

Általában én készülök el először, bekészítem az innivalót, rágcsát, pelust, törlőkendőt és ellenőrzöm a saját táskám tartalmát. A babakocsit kiteszem az ajtó elé – miután átcipeltem az erkélyről az egész lakáson, mert ugye nemrég takarítottam, pedig mennyivel egyszerűbb lenne áttolni… Itt érkezik az első hőhullám. A kis csirkefogó ekkor már javában tudja, hogy itt bizony előbb utóbb játszótér lesz, és úgy, ahogy van, pelenkában és szandálban elindulna, utóbbit ismeretlen helyre suvasztja. Nem baj, majd megkeresem, miután átpelusoztam és felöltöztettem. Minden kész, de a cipellő csak nem akar előkerülni – milyen jó, hogy nem sminkeltem, mert már folyik rólam a víz -, halleluja, végre megtaláltam, de a nadrágot is adhatom fel újra, ugyanis az uraság úgy döntött, hogy anélkül kényelmesebb. Én kikapcsolom a tévét, elindulok az előszoba felé, mire ő még visszaszalad és bekapcsolja, sebaj, mágikus pillanat jön, mert kilépünk a bejárati ajtón, Fityu a babakocsiban (gondosan leszíjazva!), zár a kulcsban, mikor eszembe jut, hogy a szemüvegem otthon maradt…és a telefonom..és nincs nálam pénz sem.

DSC_0319

Ezek után diadalittasan indulok a játszótér felé, ahol már csak a rosszalló tekintetek juttatják eszembe, hogy otthon maradt a saját homokozókészlet, aminek egyébként csak szimbolikus jelentősége van, mert egy gyerek sem játszik a sajátjával. Fityu a lányokat végigcsókolgatja, a fiúkat meg leteríti a földre, így negyven perc elteltével minden szülő nagy megkönnyebbülésére távozunk.

Summázva: az előkészületek gyakran hosszabb ideig tartanak, mint maga az attrakció. Korábban a bevásárlásokat is napközben intéztem, akkor plusz csavarként belépett a történetbe az a mutatvány, amikor fél kézzel a babakocsit egyensúlyozom, a másikkal a bevásárlókocsit, a nem létező harmadik kezemmel pedig igyekszem távol tartani a kíváncsi babakezeket a polcoktól.

Babajárgányok terén az esernyőre csukható darabokat részesítem előnyben, mert sokat utazunk így a praktikum elsődleges számomra. Az előzőt másfél évig nyűttük, megszámlálhatatlan bevásárlást, piacozást, sétát, és jó néhány nyaralást magunk mögött tudva, míg végül a terhelésnek köszönhetően hajlott tengellyel, irányíthatatlan állapotban vonult nyugdíjba.

Az új babakocsit a múlt héten, a második szülinapra kapta, és amint tehettük, azonnal fel is avattuk. Az előző színét a férjem választotta, de most nem hagytam magam, kiharcoltam egy  gyönyörű fekete Mamas&Papas esernyőkocsit. Szinte az újdonság erejével hatott rám, hogy a régivel ellentétben nem szükséges minden erőmet bevetnem egy egyszerű zebrán történő átkeléskor, és abba az irányba halad, amerre én is szeretném. Az első két útját meg is örökítettük, de a képek kapcsán meg kell jegyeznem, hogy ha anyukát magassarkúban láttok babakocsit tolni, annak három oka lehet:

1. fotózáson van (vagy nem is övé a gyerek)

2. apuka tisztes távolból figyel, ha segíteni kell (mint nálunk is)

3. egyszerűen mazochista 😉

Ezt leszámítva, mivel az idő mindent megszépít, majd így emlékszem vissza erre az időszakra (a váltócipőm a kocsi aljában):

DSC_0300

DSC_0302

DSC_0311

DSC_0313

  11

Ha tetszett az írás, és szeretnéd nyomon követni a Wonder?Woman blog eseményeit, a blog Instagram, valamint Facebook oldalához itt tudsz csatlakozni.

Üzenet/Együttműködés: wonderwomanblog@yahoo.com

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!