Wonder?Woman

Lisszaboni história 2. rész

Miért jó egy utazás? Azon kívül, hogy magunk mögött hagyhatjuk a munkával, kötöttségekkel járó hétköznapokat, és átadhatjuk magunkat a pihenésnek? A környezetváltozás lehetőséget ad arra, hogy saját magunkat és a mindennapokat is szinte kívülről szemléljük, sokkal objektívebben, és bizony optimistábban is mint a mókuskerékben forogva. Azok az apróságok, amiken korábban órák hosszat képesek voltunk bosszankodni, jelentéktelen semmiségeknek tűnnek, valahogy mintha mindenre létezne megoldás, csak eddig képtelenek voltunk meglátni?

Az egyetem második (újratöltött) éve már sokkal kellemesebben telt. Végre be tudtam illeszkedni, és késztetést is éreztem rá, amit korábban biztosan nem mondhattam volna el magamról. A bölcsészkar kellemes hely, de tény, hogy nem feltétlenül divatrajongók számára. (Azóta persze mindez változhatott, én már régi motoros vagyok) Szemben az első évvel, ahol még zavartak a kérdő tekintetek a 6 (!!!) cm-es magassarkúm láttán, ekkor már magasról tettem az öltözködésemet érintő véleményekre, és kezdtem újra jól érezni magam a bőrömben. Találtam egy kellemes kis albérletet a Móricz Zsigmond körtértől nem messze, így végre megszabadulhattam az újpalotai nyomasztó lakástól, amit egy idős nénitől béreltem, annak minden tartozékával együtt – igen, semmit sem mozdíthattam arrébb -, ezen feltételek mellett pedig lehetetlen volt belakni a helyet. Emellett pedig stabil párkapcsolatra, és egy olyan baráti társaságra tettem szert, akik nélkül az egyetemi évek szinte feledhetőek lettek volna. Egyszóval elkezdtem kialakítani a saját kis felnőttes életem, mire a tanév a végéhez közeledett, én pedig szélsebesen a második portugáliai utazásomhoz.

DSC_0264 (2)

Azt azért el kell mondanom az akkori önmagamról, hogy tetteim mindenfajta megfontoltságot mellőztek, mindig mindenben kizárólag érzelmi alapon döntöttem, kicsit amolyan “élj a mának” stílusban, és meg voltam róla győződve, hogy az élet magától dobja azokat a lapokat, amiket aztán érdemes kijátszani.

Ahogy arról az előzményekben beszámoltam vendéglátóm, Manuela felajánlotta, hogy mivel szeptembertől a a telkük területén lévő kis épület, melyben bejárónőjük lakott, megüresedik, odaköltözhetnék, járhatnék válogatásokra, és amikor már megfelelően beszélem a nyelvet, beajánlana ahhoz a vállalathoz, ahol akkoriban dolgozott.

És hogy mit mondtam erre?

DSC_0464 (3)

Hát nemet. Talán az otthoni kötöttségek miatt, talán az ismeretlentől való félelem okán, de egész egyszerűen nem éreztem magam kellőképpen érettnek arra, hogy hirtelen ekkora fordulatot vegyen az életem. Sokan kérdezték már azóta, hogy megbántam-e, és a válaszom megint csak nem. A következő két évben rengeteg reklámot kaptam, és akkor sikeresnek is éreztem magam a szakmában. Az egyetemet befejeztem, megismertem életem szerelmét, és – bár nem hittem volna, hogy ilyen korán – de anyuka lettem. Ha akkor másként döntök, talán kalandosabb évek állnának mögöttem, de nem tudom, hogy ők itt lennének-e mellettem.

DSC_0191

Választásom okán a kinti családdal megszakadt a kapcsolatom, amit a mai napig sajnálok, de valahol megértem őket. Ennek tükrében igazi kihívás volt a húgommal kettesben, két évvel később bevenni a várost, immár mindent portugálul, önállóan intézve. Egy társasházi lakás emeleti szobáját vettük ki, lakótársaink pedig olasz Erasmus-os diákok voltak, akik ottlétük addigi három hónapja alatt tökéletesen (!) megtanulták a nyelvet (igen azt, amivel én már harmadik éve küszködtem), és olyan oldalát mutatták meg Lisszabonnak, amiről álmodni sem mertünk volna. Nappal az ügynökségeket és a nevezetességeket jártuk, este pedig a nyüzsgő utcákat, éttermeket, és az egyetemi bulikat. Önellátóak voltunk, ez annyit jelent, hogy mindketten legalább három kilót fogytunk, mivel a főzésre sajnáltuk az időt, viszont addigi életünk legnagyobb élményével gazdagodtunk, amiről azóta is megállás nélkül nosztalgiázunk. (De szépen fogalmaztam, mert hát előfordulhat, hogy a szülők is olvassák… 😀 )

DSC_0224

Ami Lisszabonnal kapcsolatban igazán magával ragadó, hogy nem egy kirakatot lát az ember, amit a turisták kedvéért felcicomáztak, hanem egy őszintén kitárulkozó várost, ahol a hagyomány, a kultúra, a pezsgés és a sótól illatozó tengeri levegő lepi el az utcákat. Persze itt is van “Váci utca” Baixa szívében, de ha az alkonyattal megközelítjük az innen tíz perc sétányira található Bairro Alto-t, akkor igazi, autentikus portugál estében lesz részünk. Színes, szűk utcák, melyek a júniusi lisszaboni fesztivál miatt tetőtől talpig díszítettek, és megfér egymás mellett az utca bal oldalán baráti társaságának szardíniát grillező helyi lakos, a tőle pár méternyire kockás terítős asztalokkal, sürgő-forgó pincérekkel üzemelő étterem, az indiai boltos borüzlete, és egy turista társaság, aki a fenti apartmanból sebtiben lecipelt székeken, fado-t énekel ki-kilöttyintve a közeli bárból, vagy épp az asztal alól kevert caipirinhát. Köztük sétáltunk mi is, Fityuval kézen fogva, amíg be nem sötétedett.

ng2723265

Fotó: Lisboalive

Strandolni a helyi “HÉV”-vel megközelíthető, Cascais-ig tartó partszakaszon, illetve Costa de Caparicán célszerű, ami ugyan messzebb van, de a látvány hamar segít feledtetni a kényelmetlen zötykölődést. Itt több mint 17 partszakasz várja a fürdőzni vágyókat, a számtalan szörföst, és a lelkes futókat. Ha reggel 9 óra tájban látogat ki az ember, még láthatja a hajnali halászatról visszatérő rozoga bárkákat, és az aznapi fogást, ami frissen a helyi éttermek konyhájára, onnan pedig a tányérunkba kerül, sőt egy kis alkudozás után még vásárolhat is a halászoktól, akik nem riadnak meg egy kis mellékestől. A házak itt egészen picik, mindenféle értelemben. Alacsonyak, épp akkora szobákkal, amiben egy ágy és jó esetben egy szekrény elfér. Amolyan kertvárosi rész ez, és – bár ez nekünk hihetetlen – az itt lakók csak a legritkább esetben látogatnak le az óceánpartra, holott mindössze néhány száz méter választja őket el tőle.

DSC_0518 (2)

DSC_0596 (2)

A hazatérés másfél hete nem volt kellemes. Emlékszem, ahogy előtte a parton ülve néztem a hullámokat, és próbáltam minden egyes képkockát elraktározni, hogy itthon bármikor elővehessem. Még egy utcakövet is hazahoztam, épp egy darabkát a városból. Abban azért bízom, hogy a következő viszontlátásra ezúttal nem kell hét évet várnom…

Ha tetszett az írás, és szeretnéd nyomon követni a Wonder?Woman blog eseményeit, a blog Instagram, valamint Facebook oldalához itt tudsz csatlakozni.

Üzenet/Együttműködés: wonderwomanblog@yahoo.com

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Én meg csak most láttam meg a kommentedet, örülök, hogy tetszett, igazából Portugáliával kapcsolatban még legalább öt ilyet tudnék írni, egy kicsit kilóg a blogom tematikájából, de ennek a kettőnek nem tudtam ellenállni. :)))

  2. Lazlety Tugyi Pons says:

    Csak most jutottam el oda, hogy elolvassam a 2 rész. Nagyon tetszett mindkettő, igazán élvezetesen írsz az élményeidről Enci! 🙂


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!