Wonder?Woman

Selfie-dilemma – Tényleg mentális betegség?

A sokadik, témába vágó cikk elolvasása, és néhány barátommal folytatott beszélgetés után úgy gondoltam, hogy papírra vetem a jelenséghez fűződő véleményemet. A selfie rövid definíciója egyébként: önportré, ha esetleg valaki előtt ismeretlen lenne a fogalom, és nagyjából azóta létezik, amióta fényképezni állvány nélkül is lehet – ez pedig azért nem mostanában történt – mindenesetre csak néhány évvel ezelőtt kapott nevet, és indult be a “tömeggyártás”.

Emlékeztek még a régi jó 24 kockás filmtekercsekre, amikor egy egész nyaralás vagy szülinap alatt, olykor egyetlen használható képet sem sikerült prezentálni magunkról? Elmosódott fotók, fényt kapott tekercsek és megannyi hiábavaló kattintás, bár emellett azt is el kell ismerni, hogy olykor létrejöttek igazi műremekek is. Ma már jóval egyszerűbb a helyzet, a digitális fényképezőknek köszönhetően a több száz képből egészen biztosan lesz néhány, amit nyugodt szívvel illesztünk bele a a családi fotóalbumba -illetve illesztenénk, ha javarészt nem a különböző adathordozókon tárolnánk.

image

Fotó: Pinterest

Ez a “kis kockázatot rejtő” új fényképezési mód teremtette meg a selfie-k melegágyát is. Az, hogy erre a technikára az utóbbi időben a “beteges” jelzőt aggatták, onnan ered, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság is állást foglalt a témában. Igen ám, de mint ahogy az lenni szokott, amikor a teljesség igénye nélkül születnek irományok, azt sok helyen elfelejtik megemlíteni, hogy a szakemberek szerint selfietis betegségben szenvedők azok, akik már-már kényszeresen végzik ezt a tevékenységet, illetve naponta legalább háromszor posztolnak magukról portrét, vagy mentik azt telefonjukra. Eszerint különböztettek meg borderline selfitis-t, akut selfitis-t, illetve krónikus selfitis-t. (A cikkről egyébként utólag kiderült, hogy puszta kitaláció) Tehát ezúton is szeretnék megnyugtatni mindenkit, aki valaha is készített magáról ilyet, hogy nem, egyelőre nem szükséges gyógykezelésnek alávetnie magát, még akkor sem, ha a három- és négybetűs pletykalapok címoldalain találkozik is a témával…

Emellett úgy gondolom, hogy a selfie egyfajta önkifejezési módszer is. Egy érdekes, új beállítás saját magunkról, arról, hogy az egyén hogyan látja magát, melyek azok a pillanatok, amiket szívesen oszt meg másokkal. Gondoljuk csak végig, hány olyan pillanatkép született már rólunk, ahol csodálkozva konstatáltuk, hogy “Jézusom, tényleg ekkora a karom?”, ” Na nee! Oldalról ennyire hosszúnak tűnik az orrom?”, és így tovább… Ebből a szempontból a portré valóban találó kifejezés, egy új nézőpontot mutat meg.

A másik érvem a selfie-zés mellett, hogy egyelőre még nem szerződtettem magam mellé fotóst, aki a bloghoz napi szinten dokumentálná az eseményeket, ugyanakkor a visszajelzésekből tudom, hogy az olvasóim szívesen veszik, ha személyes jellegű képek jelennek meg az oldalon, ezért  – bár gyönyörűek a Pinterest-es fotók – az egész nem lenne igazán személyes egy-egy megfelelően elhelyezett portré nélkül, ami némileg bepillantást enged a mindennapjaimba.

10617496_10204400651516935_1043440407_n

A telefonom memóriájában is több száz képet tárolok, amiket Manóval közösen készítettem, ezek a pillanatok soha vissza nem térőek, és két napra az egy éves szülinapjától, fantasztikus érzés visszanézni őket. A babás képekkel kapcsolatos általános utálkozás miatt a blog Facebook oldalán a minap már kifakadtam, aminek egyszerűen csak az az oka, hogy nem értem miért kell úton útfélen belekötni valamibe, vagy valakibe, mikor mindannyian oly messze állunk a tökéletességtől…

Ha tetszett az írás, és szeretnéd nyomon követni a Wonder?Woman blog eseményeit, időnként bepillantani a kulisszák mögé, a blog Facebook oldalához itt tudsz csatlakozni egy “like”-kal.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!